Tisztelt egykor volt Iskolám!
Engedjék meg, hogy a március 21.-i időkapszula bontással kapcsolatban, mint a sokak közül egy résztvevő, megosszam gondolataimat a mellékelten megküldött kis írásban.
Tisztelettel:
Katona Zsolt
Időkapszula a Rókusi Általános Iskolában
Nem ígérem, hogy ez egy tudósítás lesz, de néhány gondolatot szeretnék megosztani.
Fotót nem csináltam, mert rengetegen voltak, meg az összes energiám arra fordítottam, hogy senki ne vegye észre a meghatódottságomat.
Tudod, én, ha belépek a Rókusiba eleve görcsöt érzek a gyomromban. Túl érzékeny vagyok bevallom, de végül is így éltem le az életem.
Amíg sétáltam az iskola felé beleborzongtam, hogy egy 40 éve elhelyezett kapszulát fogunk felbontani. Hogy eljárt az idő! Mikor beléptem az iskola kapuján, egy alsó tagozatos diák kezembe nyomott egy erre az alkalomra kinyomtatott Emléklapot. Szemüveg nem volt nálam, de gyorsan átfutottam. Az 50-es számot teljesen tisztán láttam. Elbizonytalanodtam! Elírták volna a számot?! Gyorsan utána számoltam: 50! Megmondom őszintén, ez szíven ütött. A gimnáziumban matek tagozatos voltam, de egy kivonás kifogott rajtam. Ötven!!! Na nem a kivonási hiba ütött szíven, hanem az ötven. Ez meg is alapozta a további hangulatomat.
Aztán jött a tornateremben a kiállítás. Korabeli újságok, könyvek, tankönyvek, bizonyítványok, játékok, tanítási segédeszközök, tán még az a fatolltartó is, amivel a körmöst kaptuk. És azok a fakó pasztellszínek, azok a „szagok”. Mert közelebb hajoltam, mintha jobban meg akarnám nézni, de valójában a szagokat szívtam magamba. Rég óta tudom, hogy a szagok mindennél jobban rögzítik az emlékeket. Ha valaha még egyszer ezt fogom érezni, újra előjönnek az emlékek.
Tudod én nem nyolc évig jártam a Rókusiba. A két fiam két év különbséggel szintén ide járt, az 10 év. Reggel együtt jöttünk, szülői értekezlet, Iskolaszéki elnökség, osztálykirándulásokon kísérő szülő, iskolai rendezvények, versenyek, ballagások. Aztán a fiúk után tizenöt évvel a lányom szintén ide járt és kezdődött minden elölről. Akárhogy is nézem ez 26 év. Félrehúzódtam a tornaterem sarkába, az udvar szegletébe, és csak néztem a termet, az udvart, az egykori könyvtárat és technikának helyet adó épületet, a mai és egykori gyerekeket, kerestem az emlékeket, az ismerős arcokat, és saját magam…
Nem tudom leírni, amit éreztem!
A jelenlegi ének-zene tagozatosok ̶ köztük az elsős kisunokámmal ̶ énekelték a „Mint a mókus fenn a fán”-t, az egykori diáklány, aki ̶ nem is tudtam, hogy szintén ide járt és ̶ ott volt a kapszula befalazásakor és már 30 éve itt tanít, beszédet mondott. Ezt volt a legnehezebb végighallgatni. Szégyelltem volna, ha bárki látja a könnyeimet, ezért igen komoly küzdelmet folytattam magammal.
Rengetegen voltak. Csak az egykori üzenet ̶ ami mai füllel és ésszel különösen hatott ̶ elhangzása után vettem észre néhány ismerőst. Egy lányt/asszonyt, aki egy osztállyal alattunk járt, egy napközis társamat, egy fiút ősz halántékkal, aki egy évvel felettünk járt, és akivel a szünetben adj király katonát játszottunk az udvaron, meg olyan arcok, akikhez én nevet nem tudtam kötni. Az biztos, hogy az osztályunkból senki nem volt rajtam kívül. Ezt nagyon sajnáltam!
Szóval az üzenetet bár megmosolyogtuk, de az igazi időkapszula mégis csak a szívünkben volt.
Így visszaemlékezve a pár nappal ezelőtt történtekre, ha egy pszichológus által feltett kérdésre néhány olyan szóval válaszolnék, ami egyből eszembe jut: nosztalgia, hála, köszönet, békesség, szomorúság, hol vagytok, szép volt.
Az életem három meghatározó alapelemét, a haza szeretetét, a zene értő szeretetét, a szakmámat meghatározó reál tárgyak iránti fogékonyságot itt plántálták belém egykori tanáraim: Mátéfy tanárnő, Kalmár tanárnő és Zöllei tanárnő. Hiszem, hogy ezek a nevek többeknek is sokat mondanak és hiszem, hogy újabb ötven év múlva a mai diákok is fognak tudni így, párás tekintettel visszaemlékezni. És gyerekek, ne érezzetek csalódást, ha most még nem érzitek ezt. Ahhoz kell 30-40-50 év, hogy megérjen bennetek a gondolat, mi mindent köszönhettek tanáraitoknak.
És ez lesz az igazi időkapszula. Mikor majd a falat vésitek ötven év múlva, a lelketeket is tárjátok fel.
Még ebben a tanévben elhelyezik újabb 50 évre a mai diákok üzenetét. Mondom Kincsőnek, az unokámnak, memorizálja azt a napot is amikor felbontottuk és azt is, amikor majd az új üzenetet falazzák be, ne hogy úgy járjon, mint a nagyapja, aki semmire sem emlékszik az ötven évvel ezelőtti kapszula befalazásból.
Ja és szóltam a fiamnak, hogy a fal előtt, ahonnét a kapszulát kivették és majd az újat elhelyezik, csináljunk egy közös fotót. Három generáció. Ötven év múlva Kincső még biztos megnézheti. Ha másról nem, arról minden eszébe fog jutni…
Az ünnepségről hazatérve elővettem a gitáromat és eljátszottam a „Sárgult fénykép” című dalomat, amit a 25 éves általános iskolás találkozónkra írtam.
Katona Zsolt
1970-ben ballagó diák